Legutóbbi ilyen jellegű eszmefuttatásomban Ante Erceg debreceni villámkarrierjén megihletődve szigorúan csak a teljesség igénye nélkül szemezgettem a DVSC újkori történetében bekövetkező balul sikerült igazolások közül.
Lássuk most az érem másik oldalát, azaz a debreceni utánpótlásban nevelkedő, és aztán a jóslatoknak teljesen ellentmondó, be nem futott játékosokat, akiket ezúttal is teljesség igénye nélkül választottam ki, abból a több tucat közül, akik végül ilyen-olyan okok miatt nem tudtak stabil NB1-es karriert befutni a cívisvárosban. Ezúttal is szubjektív az összeállítás.
Nélkülözhetetlen „Lordok”
Listánk első helyére a „közönségkedvenc” Spitzmüller István került, aki szurkolói berkekben megkapta a „Lord” becenevet, ami nem éppen lehengerlő teljesítményének és passzjátékának szólt a középpályán. Ennek ellentmond, hogy több szezonon át volt a nagycsapat kötelékében, és ez idő alatt három bajnoki címet és négy Magyar Kupa-elsőséget ünnepelt piros-fehérben epizodistaként. Jókor volt jó helyen – szokták erre mondani.
Fenti kalapba tartozik a Ludánszki testvérpár legifjabb tagja, Bence is, aki szintén bajnokságot és kupagyőzelmet is ünnepelhetett a cívisvárosiakkal, de jól mutatja manapság a Hódmezővásárhelyben játszó, jobbára belső védőként vagy védekező középpályás pozícióban is foglalkoztatott focista szerényebb képességeit, hogy a tarcsiban többet volt, mint az élvonalban. Igaz, abban az időben még elég veretes kerete volt a Lokomotívnak. Bátyja, István ellenben nem is a Hajdúságban debütált, hanem 2006-ban Zalaegerszegben adatott meg neki 5 találkozó. Később az azóta már nem létező Vác ellen jutott neki 27 perc hírnév és egy gól, majd Siófok, Tatabánya, Balmazújváros voltak pályafutása következő állomásai, jelenleg pedig a Nagyhalász tűnik a végállomásnak.
Hogy napjainkból is megemlítsünk egy hasonló példát, a listára kívánkozik Ferenczi János is. A remek ballábas hírében álló játékos karrierje sokat ígért kezdetben, külföldi és válogatott karriert jósoltak neki, de aztán egy 10 évvel ezelőtti súlyos sérülés szertefoszlatta a reményeket.
Napjainkban a már távozott Korhut Mihályt érthetetlen módon kiszorítva balhátvédként csinál viccet magából, annak ellenére, hogy remek beadásai vannak, de a helyezkedésekkel még mindig hadilábon áll. A kritikát Nikolichoz hasonlóan ő sem viseli valami jól, hiszen több alkalommal is kiszólogatott a kritizáló szurkolóknak, ami egyáltalán nem sportemberi viselkedésről tanúskodik.
Még beugróként sem sikerült nekik az áttörés
Amikor Korhut Mihály Izraelbe igazolt, igencsak lyukas lett a balhátvéd poszt, amit anyagi megfontolásból házon belül igyekezett megoldani a klubvezetésünk. Korhut pótlására sokáig nagy esélyes volt az utánpótlás válogatottban is megforduló Barna Szabolcs, akiben mindenki a bal szél megmentőjét látta, de a valóságot fájdalmas dolog volt megtapasztalni. Amikor ugyanis végre kikerült a kezdőből a betliző Ferenczi, a helyén Diósgyőrben kezdő hátvéd még pocsékabb teljesítményt nyújtott, és még a beadások sem jöttek össze neki. Ezek után nem volt meglepő, hogy teljesen perifériára szorult, egyúttal megadva a választ az addigi mellőzésére. Később szerencsét próbált az MTK és a Győr csapatainál, de mindkettő sikertelen próbálkozás volt részéről.
Hasonlóan járt Újvárosi Ádám is, aki végigjárta a szamárlétrát az utánpótlás válogatott korosztályokban és Lokomotívban is, de végül csak egy Teskánd elleni Magyar Kupa találkozón kapott 90 percet. Két éve az akkor még másodosztályú Vasas váratlanul megvásárolta a játékjogát, és a nyugati módit követve azzal a lendülettel kölcsön is adta a Szentlőrincnek, ahol 23 meccsen lépett a gyepre, egy gól és egy gólpassz volt a mérlege. Az új szezont már az NB III-as DEAC-ban fogja tölteni, és földrajztanárnak fog tanulni a még mindig csak 22 éves sportoló.
Mi lett volna, ha a sérülések nem szólnak közbe?
Tehetnék fel joggal ezt a kérdést következő szereplőink, hiszen ha valaki nagyon peches ezen a fronton, az Bereczki Dániel. Minden lokista emlékszik, és gondolatban még mindig az asztalt verdesi, amikor felsejlik előttük a 2018-as, Videoton elleni balul sikerült mozdulata. Ekkor ugyanis ziccerben kilépve elvitte a labdát Tujvel mellett, és a könnyed ujjgyakorlatnak tűnő üres kapus gurításba beletört a bicskája – rálépett a labdára. Ez sokba is került Herczeg András csapatának, mert a hazaiak ellentámadásából Tamás Krisztián bombagóljával egalizáltak. Bereczkinek a sérülésekkel sem volt szerencséje: mindkét lábában elszakadt a keresztszalagja, ez pedig tudjuk, hogy az egyik legnehezebben gyógyuló sérülés a sportban. Kazincbarcikán még szerencsét próbált, de a szíve visszahúzta végül a szülővárosába, a debreceni egyetemi csapathoz.
Kóródi Nándor is eléggé szerencsétlen volt ilyen szempontból, hiszen a Leonel Pontes által felfedezett középpályás a pletykák szerint Székesfehérváron volt korábban próbajátékon, mikor súlyosan megsérült, és bizony idő kellett ahhoz, hogy felépüljön. Gyógyulását követően a Balmazújváros és Szeged csapatainál próbált formába lendülni, ami utóbbi helyen sikerült a legjobban: 13 gólja és 7 előkészítése volt. Hiába tért vissza Debrecenbe, a kölcsönjátéka után végleg a Tisza-parti városba igazolt, így választva az állandó játéklehetőséget és az egyéni ambíciókat, amiért szerintem senki sem hibáztatja.
Tizenöt perc hírnév
Ki másról szólna ez a blokk, mint Zsóri Dánielről, akit egy remekbe szabott ollózás után ismert meg az ország és az egész világ. A Ferencváros elleni utolsó perces találatát mai napig csodálja a világ. Nem érdemtelenül nyerte el érte a szezon legszebb góljának járó Puskás-díjat.
Ez a mozdulat egyrészt jót tett az egzisztenciájának, hiszen járt érte egy szerződés a Videotonnal. Más kérdés, hogy valamilyen szinten derékba is törte a pályafutását. A fehérváriaknál nem sok sót tudott megenni, ezért kölcsönadogatták Budafokra és Zalaegerszegre, majd végül idén nyáron a másodosztályú MTK igazolta le végleg. Remélhetőleg nem ő lesz a következő Koplárovics Béla.
Zsóri Dániel megszerezte második NB I-es gólját, majd taposás miatt kiállították
Fel nem ismert tehetség
Végül lássuk arra példát, amikor eltanácsolnak egy akkoriban többszörös bajnokcsapat kötelékéből, de valójában ezzel tesznek neked jót, hogy felfelé buktatnak. Így járt a szintén DVSC-nevelésű, Sigér Dávid, aki napjainkban a rekordbajnok Ferencvárosban futballozik, és a válogatottban sem vallott szégyent. A téglási illetőségű játékosnak azonban karrierje csúcsáig göröngyös utat kellett végigjárnia. A debreceni utánpótlásban és a Létavértesben futballozó csupaszív játékosnak előbb a Mezőkövesd, majd a Balmazújváros nyújtott mentőövet, végül utóbbi csapat kiesése után az FTC igazolta le. Sigér alapember volt Szerhij Rebrov BL-csoportkörös garnitúrájában, és meghívót kapott Marco Rossitól is válogatottba. A későn érő játékos esete bizonyítja, hogy kitartó munkával és lelkesedéssel számos cél elérhető, és korábbi edzője, Szalánczi Tamás foghatta később a fejét, hogy egy ilyen jó játékost engedett el.
Debrecenből indult, de a Fradival vált igazán sikeressé – interjú Sigér Dáviddal
Összegezve, számos esetben, mikor a nyakas cívis szurkolók a saját nevelésű játékosainkat bármiféle teljesítmény felmutatása nélkül követelték a kezdőcsapatba, akkor a valóság gyorsan választ adott az addigi mellőzések okára. Ez pedig nem a legjobb bizonyítványt állította ki az utánpótlásműhelyünkről. Azzal azonban bizonyára mindenki egyetért, hogy ha valaki a mi kutyánk kölyke (Debrecen táblán belül van), de közben hétről hétre pocsékul teljesít, azért ne legyen már alapember. De még kerettag se. Semmi értelme az efféle létszámnövelésnek, hiába mutat jobban a csapatban még egy magyar játékos.
Természetesen voltak nagyszerű saját neveléseink (Sándor, Madar, Dombi, Varga, Bódi, Dzsudzsák), és vendégmunkásaink (Tomic, Bogdanovic, Novakovic, Sidibe, Brkovic, Jovanovic, Adeniji stb.) is szép számmal, így remélhetőleg erről az utóbbiról az új szezonban is megbizonyosodhatunk majd.
– Faragó László –
