Nagy Ervin odavan Szegedért, szerinte nagyon kevés olyan város van ma Magyarországon, ami így frissen tartja az embereket. Úgy gondolja, a változásban Magyar Péternek a szegediek biztos segítséget nyújtanak, rájuk ugyanis bátran lehet támaszkodni. Interjú Nagy Ervinnel.
Önnek egyáltalán nem idegen a tömeg látványa, ez a fajta tömeg, amit Magyar Péter eseményein látni azonban egy másfajta közönség, közösség. Az emberek részvétele is más jelentőséggel bír. Önre, hogy hat?
Az ilyesfajta vállalásoknak, mint amilyen a március 15-i, vagy az országjáró körúton való részvételem volt, természetesen megvan a maga kockázata. Ilyenkor lepkék költöznek az ember gyomrába, mert nem tudható, mi, hogy fog alakulni. Nincs borítékolva, hogy az adott településen élők mennyire lesznek nyitottak, mennyire uralta le őket a félelem az elmúlt években. Minden kormányzati, önkormányzati fenyegetés és üzengetés ellenére azonban azt látjuk az országban, hogy az emberek változást akarnak, és ezért most már akár utcára is vonulnak. Sőt, egyre nagyobb tömegben vonulnak utcára, a rendezvények híre pedig egyfajta futótűzként terjed. Péter pedig kiváló szónoki képességről tesz tanúbizonyságot. Kossuth Lajoshoz ugyan egyelőre nem merem hasonlítani, de az, amit például itt Szegeden láttam tőle, azt bizonyítja, hogy tehetségben, agilitásban és sokszínűségben kétségkívül a legnagyobbak közül való. Nyilván ennek is köszönhető az az elképesztő eufória, ami körülveszi. Egyébként az semmihez sem fogható, ahogyan ezeken a rendezvényeken az emberekből árad a szeretet… A szórakoztatóiparban többször volt szerencsém megtapasztalni, milyen az, amikor „szétverik” a házat, de azt, hogy egy tüntetésen az ember kezét csókolgatják, – amellett, hogy zavarba ejtő – inkább valamiféle vallási katarzishoz tudnám hasonlítani, amit én ugyan nem éltem át, de láttam már másokon. Egy ilyen eseményre az emberek nem szórakozni mennek, hanem nagyon jól tudják, hogy az életükről, a sorsuk alakulásáról, a jövőjükről van szó. Éppen ezért mindez rám is óriási, eddig nem tapasztalt hatást gyakorol.
Művészként és magánemberként egy cél vezérli?
Igen. Június 8-án én is beszélni fogok a saját szakterületemről. Azt gondolom ugyanis, hogy a kultúra olyan, mint egy védőháló. A FIDESZ azonban kiterjesztette a propagandát erre a területre is. Sőt, bármi áron hídfőállásokat próbál építeni és szét akarja verni azokat a kultúrközösségeket, műhelyeket, amelyek a szabadgondolkodású, független művészek utolsó bástyáit és nem mellesleg megélhetését jelentik. Pontosan azért, mert tudják, hogy a kultúra átszövi a mindennapokat, tudják, hogy a kultúra hatalom. Talán éppen ezért, ezen a területen, a művészetekben válik igazán láthatóvá, tapinthatóvá a kritikus hang, amit tűzzel-vassal és karaktergyilkosságokkal igyekeznek elhallgattatni. Június 8-án egy komoly beszéddel készülök többek között erről is. Sajnos árkok képződtek az országban… nemcsak kulturális, szociális, hanem vagyoni árkok is, és sok kollégám a létminimum határán tengődik. Nem kapnak támogatásokat, van, akinek például a szlovák filmalaptól kell kuncsorognia, hogy filmet tudjon csinálni és méltó körülmények között végezhesse azt, amire feltette az életét. Az új kultúrtörvény kiszivárgott részleteiről pedig azt gondolom, hogy kifejezetten a Rákosista időket idézik, amikor valaki a pártközpontból megmondta, hogy mit szabad és mit nem. Most ez a valaki nem lesz más, mint Vidnyánszky Attila, akit szerintem régóta magával ragadott a megalománia és, akinek elgurult a gyógyszere is. Ezt jól bizonyítja, hogy most már a saját színházából is elkezdte kitessékelni azokat az embereket, akik esetleg kritikát fogalmaznak meg.
Pedig mire emlékszik az ember például egy olyan városról, mint Szeged? Hogy hány százaléka volt író, képzőművész, színész, költő, festő, tudós, mert azok a nevek maradnak meg bennünk, akik valami értéket adtak ennek a nemzetnek, akik jó hírünket vitték a nagyvilágba. E téren jó ideje olyan fokú visszametszést hajt végre a kormány, amire az elmúlt 100 évben nemigen volt példa. Ezt nem tudom szó nélkül tűrni tovább, én akarok lenni az „útonálló”, akinek csak a testén keresztül lehet tovább menni ezen az úton. Ha belém rúgnak, azt sem bánom, vállalom. Vállalom és közben elkezdem kiönteni betonnal az árkokat, hogy senki, semmilyen későbbi politikai vezető ne áshassa ki őket még egyszer. Mert ezekben az árkokban 20-30 év művészi és alkotói lehetősége veszett el. Azokat a filmeket, melyek az elmúlt évtizedekben politikai okokból nem készülhettek el, már nem lehet elkészíteni. De, nem csak ezen a területen könyvelhetünk el óriási hiányokat, veszteségeket, lemaradásokat; az oktatás és az egészségügy is komoly reformokra szorul. Nem lehet elégszer elmondani, hogy a pedagógusok, az egészségügyben dolgozók és a művészek megbecsülése nélkül nincs jövő. Azzal azonban, hogy minderről beszélünk, nem az ellentétek kiélezése, vagy még nagyobb feszültség generálása a célunk, hanem az ország egyesítése.
Három kérdést ígértem, zárásképpen hadd kérdezzem meg, hogy mit jelent önnek Szeged?
Nekem Szeged az egyik kedvenc városom, azt hiszem, itt szeretnék megöregedni. Vagyis valójában azt gondolom, hogy itt nem is lehet igazán megöregedni. Az egyetemi lét valahogy frissen tartja a várost. A legtöbb helyen, ahol mostanában átsuhantam, azt láttam, hogy este kilenckor villog a tévé, tízkor pedig már alváshoz készülődnek az emberek. Ehhez képest Szegeden este tizenegykor nyugdíjas korúakat látni, akik jókedvűen söröznek és röhörésznek – férfiak és nők egyaránt –, felszabadító. Itt valahogy más a levegő. Én azt érzem, hogy itt nem akarják mindenáron elvágni egymás torkát az emberek. És tényleg nemcsak azért mondom ezt, mert a Szegedi Szabadtéri Játékoknak hála rengeteg sikerélmény köt ide, hanem azért is, mert Szegeden valahogy visszaköszön a gyermekkorom normalitása. Ez egy békebeli hely. Nagyon régóta kitartó, ellenzéki város, ami szívmelengető pláne akkor, ha ilyen változásokat akarunk generálni ebben az országban. A szegedi polgárokra nyugodtan támaszkodhatunk. Mert az, hogy tele van a Dóm tér, nemcsak akkor fontos, ha az ember Chichagot énekel, hanem akkor is, amikor valaki ilyen léptékű változást szeretne elérni, mint, amilyet Magyar Péter.
Pósa Tamara
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
