A délszláv háború emberi oldala is megelevenedett a 33. THEALTER második napján. A Mirad, egy fiú Boszniából című előadás a Ferencvárosi Pinceszínház és a Freeszfe Egyesület közös produkciója, amely Ad De Bont színdarabja alapján készült.
Siflis Anna rendezése egy családi történeten keresztül mutatja be a háború szörnyű oldalát, amely rendkívül felkavaró és aktuális napjainkban is. Ad De Bont eredeti darabja egy tantermi dráma, és ehhez a Régi Zsinagóga helyszíne is alkalmazkodott. A nézők két oldalról ülték körbe a játékteret, így ennek köszönhetően testközelből láthattuk a színészek játékát. A darab rendkívül minimalista, mindössze három szereplővel játszik végig. A berendezés is visszafogott, csupán néhány kellékkel fogunk találkozni: bőrönd, harmonika, illetve a pöttyös labda. Ezek mindegyike valamilyen háborús emlékhez kötődik.
Az előadás Djuka és Fazila megjelenésével kezdődik, akik az unokaöccsüket, Miradot keresik. Djukát Ricz Ármin alakítja, Fazilát pedig Nagyabonyi Emese. Mind a ketten meggyőzőek voltak a szerepben, tényleg olyan hatást keltett a játékuk, mintha valóban átélték volna a délszláv háború szörnyűségeit. Néhány perccel később Mirad is feltűnik a játéktérben, őt Tóth András kelti életre. Mirad egy fiatal fiú, aki a családja elveszítése után elmenekült a háború elől, és leveleket ír a még életben maradt szarajevói rokonainak. Mindezt egy holland befogadótáborból teszi. Meglátásom szerint Mirad szerepe nagy kihívást jelentett, ugyanis ő a legtöbb esetben egyedül eleveníti meg a menekülést, a tehetetlenséget vagy éppen a háború okozta traumákat. Ezzel szemben Ricz Ármin és Nagyabonyi Emese szinte minden jelenetben közösen látható, de remekül kiegészítik egymást.
A fókusz az első perctől az utolsóig a színészeken van. Kevés dolog fogja elvonni a figyelmünket, itt minden az alakításokon múlik, arra viszont nem lehet panasz. Mind a három színész kiállja a próbát, a többi meg már csak a nézőn múlik, hogy milyen háttérrel érkezett az előadásra. Akik valamilyen szinten érintettek a témában bizonyára sokkal megindítóbbnak és megrázóbbnak érezhetik a darabot. A közönség szerencsés tagjai, akár még egy kis interaktivitásnak is részesei lehetnek: a színészek egy bizonyos emlék felidézésekor papírcsákókat osztogattak néhány nézőnek, akik ezeket a fejükre helyezve az ünneplő tömeget szimbolizálták. A színészek egy másik pillanatban meg ratlukkal kínáltak néhány kiválasztottat.
A darab vége felé néhány archív háborús fotó is megelevenedik a Régi Zsinagógában. A rövid vetítésnek köszönhetően tényleges felvételeket láthatunk a délszláv háborúról, és ilyenkor realizálódik igazán bennünk az, hogy az előadás, amelyen jól szórakozunk az egyébként a rideg valóság. A nagyjából 55 perces produkció remekül rávilágított arra, hogy milyen kilátástalan helyzetbe keveredhetnek a békésen élő emberek, amikor megjelenik a háború.
Mátó Gábor
Fotók: Thealterphoto2023
