Debrecen önkormányzata az 1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottainak emlékére ‒ a forradalom leverésének nemzeti gyásznapja, november 4. alkalmából ‒ koszorúzásokat rendezett 2017. november 3-án.
A megemlékezés-sorozat a debreceni származású Iván Kovács László, a budapesti Corvin köziek első parancsnoka emléktáblájának megkoszorúzása volt a Debreceni Szakképzési Centrum Bethlen Gábor Közgazdasági Szakgimnáziuma épületének falán.
A Debreceni Köztemetőben lévő kopjafánál, illetve 1956-os emlékműnél Komolay Szabolcs, Debrecen alpolgármestere mondott beszédet. Szavai szerint 1956 több mint egy fejezet a történelemkönyvben, vagy egy pirosbetűs ünnep a naptárban. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar történelem azon fejezete, amikor szinte az egész nemzet egy- emberként harcolt egy közös ügy érdekében.
Bár a forradalom részvevői másképpen képzelték el Magyarország jövőjét, talán másképpen gondolkodott róla Nagy Imre és kormánya, másképpen a gyárakban megalakult munkástanácsok tagjai, vagy más céljai voltak a fiataloknak, az íróknak és a barikádokon harcoló diákoknak. Két dologban azonban mindenki egyetértett: véget kell vetni a kommunista diktatúrának és a szovjet megszállásnak. Ezért vállalt miniszterelnökséget Nagy Imre és miniszteri tárcát sok kiváló ember, ezért fogtak fegyvert Budapesten és vidéken egyaránt.
A forradalom idején minden résztvevő úgy érezte, hogy történelmet ír. És valóban azt tették! Történelmet írt a miniszterelnök és a kormány, miközben megpróbálták a forrongó országot irányítani. Történelmet írtak a munkástanácsok tagjai, s a szó igazi értelmében az írók, újságírók és művészek, akik évek óta először alkothattak szabadon. És történelmet írtak október 23-án az utcára vonuló egyetemista és középiskolás diákok, akik közül sokan fegyvert is fogtak. Történelmet írtak azok is, akik ledöntötték a gyűlölt Sztálin-szobrot és leverték a kommunista diktatúra jelképét, a vörös csillagot a középületekről. Sok ezren érezték úgy, hogy cselekedeteikkel hozzájárultak egy új, egy szabadabb Magyarország létrehozásához.
„Ruszkik haza!” – ez a jelszó zengett országszerte, és néhány napig úgy tűnt, a szovjet csapatok valóban kivonulnak az országból. Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és deklarálta az ország semlegességét. Hamarosan kiderült azonban, hogy a szovjet csapatok kivonása Budapestről csupán taktikai lépés volt.
61 évvel ezelőtt, 1956. november 4-én hajnali 4 óra 15 perckor megkezdődött a szovjet invázió, a Forgószél nevű hadművelet Magyarország ellen, amelynek során több mint 60 ezer katona rohanta le az országot.
Miközben az éterben elhangzott a Szolnokon ellenkormányt alakító Kádár János beszéde, majd Nagy Imre azóta híressé vált közleménye, a Vörös Hadsereg lefegyverezte a laktanyákban állomásozó egységeket, a felvezényelt páncélos hadtestek pedig bevonultak a városokba. Nagy Imre és a kormány tagjai – Bibó István kivételével, aki az utolsó pillanatig a Parlamentben maradt – reggel 6 óra után a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket. 8 órára a szovjetek már a Kossuth tér és a legfőbb közhivatalok őrségét is megadásra kényszerítették. Ezzel de facto a forradalmi kormány uralma véget ért.
A következő napokban a világ tétlen szemlélődése közepette az ellenséges erők eltaposták a magyar forradalmat. Az óriási számbeli és technikai fölénnyel rendelkező támadókkal szemben az ország számos pontján elkeseredett és hősies ellenállás bontakozott ki. A szabadságért küzdő emberek százával ragadtak fegyvert, hogy az ellenség feltartóztatásával megőrizhessék a néhány napos, törékeny forradalmi vívmányokat. Az elkeseredett harcok során több mint két és fél ezren áldozták életüket és közel húszezren sebesültek meg. Rájuk emlékezünk ma, de nem felejthetjük el azokat sem, akiket 1956. december 6. és 1957. január 11. között védtelen civilként gyilkos sortüzek öltek meg. Fejet kell hajtanuk a megtorlás több száz kivégzett és több tízezer meghurcolt áldozata előtt, így az 1958-ban bírósági ítélet nyomán életüket vesztettek – Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József – emléke előtt.
November 4. nemzeti gyásznap. Nemzeti gyásznap, és mint ilyen, emlékezésre késztet bennünket. Sokan, sokszor mondták már, hogy a mi forradalmaink mindig elbuktak. Így volt ez 1956-ban is. Feltehetjük a kérdést, hogy mi értelme volt? Pedig nagyon jól tudjuk, hogy 1956 értelmét nem csak 1956-ban kell keresnünk, hanem az azt követő évtizedekben is. Ott ültetődött el az a mag a magyar nemzetben, amely majd 1989-1990-ben szökkenhetett szárba, amikor valóban kivonultak az orosz csapatok, és az 1956-os elképzelések talaján megszülethetett a mai, független Magyarország. Ezt köszönhetjük 1956 hőseinek, azoknak, akik vagy a bírósági ítéletek után, vagy az utcákon, vagy a sortüzekben vesztették életüket. Gloria Victis! Dicsőség a legyőzötteknek! – fejezte be beszédét Komolay Szabolcs.
A Debreceni Köztemetőben tartott megemlékezést a Honvédtemető Panteonjában követte koszorúzás, majd a mártír katonák emléktáblájánál a Kossuth laktanyában, ahol Ruszin Romulusz dandártábornok, a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandárjának parancsnoka szólt az emlékezőkhöz.
Fotó: Miskolczi János
