Áfra János költő, az Alföld folyóirat szerkesztője, a debreceni Versműhely vezetője, több egyéni verseskötet, hazai és külföldi antológia szerzője. Műveiben keveredik a vallás, a szerelem, a család fontossága, de a könyveiben olvashatunk még más személyes és közéleti problémákról is. Az interjúban bepillantást nyerhetünk gyermekkori megpróbáltatásaiba, a versek születésébe és a készülő új kötetének a témájába is.
Négy saját verseskötet szerzőjeként megismerkedhettünk már a munkásságoddal, de a költői pályád kezdetéről, a fiatalkorodról nem találtam információkat rólad. Mesélj nekem az ifjú Áfra Jánosról.
Első generációs értelmiségi vagyok, anyukám betanult varrónő volt, apukám esztergályos, de szerettek olvasni, ahogy a nővérem is. Őszintén szólva engem nem ragadott magával könnyen az irodalom, az iskolában eleinte inkább tehernek, kényszernek tűnt az olvasás. Nem kapott el a könyvek megismerése iránti vágy, mindaddig, amíg olyan események nem történtek, amelyek önvizsgálatra, belső munkára késztettek.
Azért akadt néhány korai élmény, amely előre vetítette, hogy dolgom lesz az irodalommal. Miután édesapám rákos lett, A kis herceget kaptam meg tőle a halálos ágyán, ezzel készített fel a közelgő távozásra, és valóban az első meghatározó olvasmányommá vált ez a kis könyv a halála után. Ugyan nem szépirodalmi jellegű élmény, de hasonlóan emlékezetes, amikor a kórházból általa hazaküldött A Nap és bolygói című csillagászati könyvet lapozgatom. A világegyetem lenyűgöző átláthatatlansága, emberi perspektívából aligha felfogható összetettsége ma is foglalkoztat, a verseim témájává vált. Az univerzum középpontjaként gondolunk a Földre, és azon belül önmagunkra, pedig csak fontoskodó, változékony porszemek vagyunk a mindenségben. Ha ezt el tudnánk fogadni, talán könnyebb volna túllendülni az apró-cseprő nehézségeken. A versírással kapcsolatos kísérleteim már abban az időszakban elkezdődtek, amikor maga az olvasás még nem volt fontos része az életemnek, tízéves lehettem, csak azért csináltam, mert segített élni.
Amikor tizenhárom voltam, anyukám agyvérzést kapott, az ezután rám hárult felelősséget, a rajtam is kiütköző betegségeket, az akkoriban elhunyt nagyszüleim halálát is az írással és a rajzolással dolgoztam fel. De persze az első szerelmi élmények, plátói érzések is inspiráltak, mint ahogyan a tinédzserek jelentős részét, akik a költészetben keresik a megfelelő szavakat a kimondhatatlannak vélt érzéseikre.
Az interjúnk előtt megkerestem a tizenéves koromban írt szerelmes verseket, és lehet, hogy gyerekesnek tűnik már a megfogalmazás, de az érzés felnőttkoromban is ugyanaz maradt a szerelemmel kapcsolatban.
Ez érdekes dolog, hogy a költészetre úgy gondolunk, mint amin keresztül a leglényeglátóbban, legszűkszavúbban átadható egy érzés vagy megélés. A szó mágiája, maga a költőiség abból adódik, hogy már nem a kifejezések hétköznapi jelentése hat. Az olvasóban megszülető empátiát, át- és együttérzést valami többlet idézi elő, az érzés, hogy létezik valami szavakon túli plusz, amelyhez a hangzás, a ritmus is hozzájárul, hogy valami úgy szólal meg bennünk a múltból, ahogy a vers nélkül nem tudott volna.
A gyermekkori élményversírásból hogyan született később publikáció?
Hajdúböszörményben nőttem fel, oda jártam rajztagozatra, a Bocskai István Gimnáziumba, sokáig azt hittem, hogy a képzőművészet lesz az én utam. Szinte egy csapásra, a gimnázium előtti nyáron vált fontossá számomra az olvasás, de ekkorra már sok versem volt. A bennem dúló feszültség és a környezetem megértése érdekében annyi könyvet olvastam el, amennyit csak tudtam, de ezeknek a köteteknek a többsége inkább filozófiai, spirituális témákkal foglalkozott, próbáltam a világ és a nyelv megismerésével közelebb kerülni az élményeimhez. A kortárs irodalmi közeggel csak később, az egyetemen találkoztam közvetlenül, ekkor kezdtem el korszerűbb szemléletben írni. Inspirált, hogy a generációm néhány tagja jóval olvasottabb, tapasztaltabb volt, már publikációs tapasztalatokkal érkeztek az egyetemre.
Hogyan sikerült csatlakozni hozzájuk?
Elkezdtem figyelni, hogy milyen szerzőket, könyveket, folyóiratokat emlegetnek, tájékozódtam, aztán kialakultak a saját preferenciáim. A Debreceni Egyetem önképző csoportjába, a LÉK Irodalmi Körre is eljártam, ahol egymás szövegeiről osztottuk meg a véleményünket, és egyre több helyre küldtem el saját írásokat. Pár évvel később az egyetem szakfolyóiratának, a Szkholionnak a szerkesztője lettem, utána pedig egy országos művészeti portálnál, a prae.hu-nál dolgoztam, a József Attila Körben is szervezői szerepet vállaltam, elnökségi tag lettem. Ez még a tanulás időszaka volt, nem foglalkoztam azzal, hogy egzisztenciálisan mit hoz egy-egy munka, tanulni akartam, így hát sodródtam az árral, és minden lehetőségért hálát éreztem.
Eleinte kívülállónak gondoltam magam, de aztán egyre inkább feloldódtam az irodalmi közegben. Ez a periféria-központ kérdés vissza-vissza tér, és én ragaszkodom is a választott pozíciómhoz, nem motivál, hogy Budapestre költözzek, és azt sem gondolom, hogy meg kéne felelnem bárkinek is, inkább legyen önazonos, amit írok, csinálok. A szakmai megbecsülés és a széles olvasói kör a legritkább esetben jár együtt. A Két akarat című kötetem könnyebben olvasható, könnyedén lehet hozzá kapcsolódni, és több példányt lehetett belőle eladni, aminek örülhetett a kiadó, de az Omlás a szakma számára talán érdekesebb, és ez összefügg azzal, hogy összetett problémákat, tabukat is tárgyal, értelemszerűen többet vár az olvasóktól, épp ezért természetes, ha kevesebbeket fog magával ragadni.
Említetted, hogy nem költöznél Budapestre, pedig azt gondolnánk, hogy a fővárosban jobban lehet érvényesülni, merthogy Debrecenből nem lehet kitörni. Miért nem vonzott, hogy ott telepedj le?
Azt gondolom, hogy a főváros számtalan lehetőséget kínál, rengeteg igényt kiszolgál, de nagyon könnyű elveszni abban a forgatagban. Engem taszít az a fajta zsúfoltság és túldinamizáltság, ami a budapesti élet szerves részét képezi. Egy nap három órát kell eltölteni azzal, hogy az egyik pontból eljuss a másikba, majd vissza, ellenben Debrecenben a kisebb tereket bejárva a város lényegesebb pontjai jól megközelíthetők. Emellett azt gondolom, hogy dolgom van Debrecenben, hozzá tudok járulni a viszonyok alakulásához, még ellenszélben is. Az elmúlt másfél évtizedben próbáltam finoman belepiszkálni, olykor provokálni a közeget egy-egy művészeti akcióval, megmozdulással, például a helyi kulturális médiumok bedarálása után, 2010-ben alulról jövő kezdeményezésként indítottuk el a KULTer.hu nevű összművészeti portált. Úgy érzem, nem egészen azt az utat járom be, amit elvárnának sokan, olykor letérek, kanyargok, kísérletezek. De ha folyton a kitaposott úton haladnék, nem is lenne értelme az egésznek. Inkább vagyok idegen test a város szövetében.
Már megtaláltad a helyed az útkeresésben?
Nincs az az érzésem, hogy el kell jutnom az egyik pontból a másikba, és ha elértem valamit, akkor majd megnyugodhatok. A verseskötetek megjelenése mindig egy állomás persze, ami egy új felfedezés megkezdésére is alkalmat teremt. A verseskötetek mellett egy magyar-angol nyelvű művészkönyvem is készült egyébként Szegedi-Varga Zsuzsannával közösen. A Termékeny félreértés / Productive Misreadings egy látványos, nagyobb méretű, színes kiadvány – pimaszkodó letérés ez a hardcore irodalmi útról. A könyvet ennek ellenére igen jól fogadta a művészeti közeg, hamar elkapkodták a példányokat. Bár nem hozok létre műtárgyakat, inkább kritikusi, kurátori szerepkörben vagyok jelen, de a képzőművészeti közeg hasonlóan fontos terep számomra, mint az irodalmi.
Az lenne jó, ha a lehetőségek megteremtésével a következő generációnak valamivel könnyebbé válna a kulturális szocializációja Debrecenben és vonzáskörzetében, a Versműhelyt is ezért indítottam el hét éve. Különböző generációhoz tartozó szerzők járnak ide, akiknek a felolvasásra szánt verseit kivetítjük, visszajelzéseket adunk. Emellett elindítottunk egy olyan sorozatot is, amelynek az alkalmain olyan fiatal szerzők kerültek középpontba eddig a Malterben, mint Papp Gréta, Sebők György, Horváth Adél, Nagy Anna vagy épp Ráday Zsófia. Az apropót általában valamilyen friss eredmény – elnyert díj vagy kötetmegjelenés – adja, és a felolvasós beszélgetést általában Horváth Imre Olivér moderálja. Az említetteken túl Kovács Edward, Kósa Eszter, Szegedi Eszter vagy épp Csizmadia Bodza Réka nevét is érdemes megemlíteni azok közül, akik jártak/járnak a Versműhelyre, és már sok eredményt tudnak felmutatni fiatal költőként. Mindenkinek szüksége volna egy ilyen nyitott, de összetartó társaságra, már csak azért is, mert sokszor szembesül az ember kevésbé kellemes tapasztalatokkal, problémás helyzetekkel az irodalmi életben, ezekre a védelmező közeg kínálhat feloldást.
A költészetben is?
Nemcsak a költészetben van jelen ez a probléma, hanem úgy általában a kulturális életben. Sajnos gyakran politikai és csoportérdekek vezérelnek szakmai jellegű döntéseket is, és sokféle szinten lehet látni kirekesztő gesztusokat. Egyes esetekben az elitizmus is kontraproduktívvá válik. A minőség nagyon fontos, de azért szemlélődve rá lehet csodálkozni az ismeretlenre, az újra, a másszerűre is. A folytonosság fenntartása, a megújulva megőrzés egy támogató szemlélettel, a kísérletezésnek is teret adva lehetséges.
Visszatérve a munkásságodra, a te útkeresésed a Glaukómával kezdődött?
A debütkötetem, az általad említett Glaukóma, 2012-ben jelent meg, én ezt már a kezdeti útkeresés követő időszak termésének érzem, legalábbis a versnyelv tekintetében. A cím a zöldhályogra utal, a nagymamám ettől a betegségtől szenvedett, a kifejezés aztán viszont a szövegszervező eljárás metaforájává vált. A saját élményeimről mesélek itt, csakhogy mások helyzetéből megragadva a közösen átélt eseményeket. A könyvcím erre a lehetetlen vállalkozásra, a nézőpontváltással járó torzulásra kíván utalni. Sok vers nehéz, feszült helyzeteket, tabutémákat beszél ki. Az egy eltávolító gesztus, hogy nem első szám első személyében kerülnek elő ezek a szituációk, így a hangsúly az írásfolyamat terápiás, lélektani vetületéről a nyelvi működésre, a struktúrára, a műfaji kérdésekre, tehát az irodalmiságra helyeződött át.
Az egyik versben egy nőt ismerhetünk meg, aki éppen arról gondolkodik, hogy hogyan szedjen fel egy férfit. Kicsi pironkodást kelt, ha ilyen szerelmi afférokról olvasunk.
Ezért felszabadító az, ha a költészet mondja ki helyettünk a dolgokat, általa átléphetjük a határokat. Sorvégi rímek alig lelhetők fel, legfeljebb csak belső összecsengéseket talál ezekben a versekben az olvasó. Általában a sűrűség, a hangzás, a szövegelrendezés együtt teremti meg a költői nyelvet. Hogyha olyan nézőpontból szólalnak meg a szövegek, amely lehetőséget ad a beszélővel történő azonosulásra, az persze könnyebbé teheti a befogadást.
A második kötet, a Két akarat picit szókimondóbb, és nyersebbnek is tűnt. Sok versben éreztem hasonlóságot a saját életemben megtörtént pillanatokkal.
Talán azért, mert egymás életeit ismételjük. Látod ebben is megmutatkozik, hogy mennyi közös tapasztalattal és hasonló élményekkel rendelkezünk.
Kijelenthetem, hogy a Két akarat a szerelemről szól?
Igen, szinte csak arról, vagy épp annak a végjátékáról. De azért olyan kérdések is megjelennek a kötetben, mint például az, hogy milyen hozott családi minták hatnak ránk, miképp kapcsolódunk egymáshoz, mi térít más irányba bennünket. A központi téma a párkapcsolati dinamikák uralhatatlan, kiegyenlíthetetlen volta, amit sokszor megtapasztalunk – az életünk más-más időszakában különböző módokon. Rengetegféleképp tudunk csatlakozni egymáshoz, de mégis felfedezhetünk ismétlődő mintázatokat a viszonyok alakulásában. Ijesztő tud lenni, amikor mondjuk ráismerünk arra, hogy ugyanazt a hibát követjük el újra meg újra, mégsem sikerül kitörni ebből.
Úgy tűnik, hogy már fiatalon felismerted a történésekben a megoldásokat is.
Legalábbis korán belépett az életembe egy önreflexiós igény, dolgozni kezdtem az érzéseimmel. Az mindig bonyolult kérdés, hogy a szerző által átélt történésekhez mérten kell-e olvasni a könyveket, vagy jobb lenne elvonatkoztatni az életrajzi tényektől – én azt hiszem, el lehet, és érdemes is. Nem feltétlen az élet leképzése a fontos, a Két akarat olvasható lineáris események sorozataként, de van olyan vers, amely későbbi élmények inspirációjára született, csak épp logikailag, hangulatilag a könyv elejére illett jobban, és ez volt a fontosabb. Nem az számít, hogy mire gondolt a költő, amikor írt, hanem az, hogy az olvasó mire jut az olvasottakkal. Jó lenne, ha a közoktatásban is az értelmezés kreatív folyamatára helyeződne a nagyobb hangsúly.
A verselemzéskor?
Igen, mert nem lehet, nem is kell kitalálni, hogy mire gondolt egy vers írója, és nem lehet feltárni minden apró részletet az életéből. Sokkal fontosabb, hogy a vers szövege által megengedett értelmezések köre hogyan alakul, és olvasóként milyen összefüggéseket látunk feltárhatónak, összekapcsolhatónak.
Felteszik neked is ezt a kérdést, hogy mire gondoltál egy-egy műben?
Előfordul, igen. A Csokonai Nemzeti Színházban rendeztek is nekem áprilisban egy estet Mire gondolt a költő? címmel. Meglepett a felvetés, de érdekes volt, hogy a versmondók az általuk választott szövegek mellett saját értelmezésüket is megosztották, ezek nyomán beszélgettünk.
Sokszor nem is feltétlenül érteni, sokkal inkább érezni kell a verset. Íráskor én sokszor átadom magam egy-egy vízió, látomásos képsor megfogalmazásának, ilyenkor a szöveg inkább egy tudati képsor leképezésének indul. Nehéz persze elengedni a történetszál feltárásának igényét olvasáskor. Egyfajta kudarcként élheti meg a befogadó, amikor erre nincs lehetőség, ezért is próbálkoznak kevesebben a versek értelmezésével.
Hogyan tudod különválasztani a látomásos, fikciós dolgokat a valóságtól írás közben?
Íráskor nem hagyok lehetőséget arra, hogy valami kizökkentsen a szövegből. Általában éjszaka írok, amikor már tudom, hogy nem zavarhatnak meg. Olyankor átadom magam a flownak, hagyom, hogy a képekkel és a nyelvvel való munkáról szóljon az a kis idő, amit odaszánhatok végre. A figyelmemnek az éppen már leírt vagy alakuló szöveg lesz a középpontjában, amivel egy párbeszédet folytatok, rácsatlakozom arra, amit visszaolvasok, egy közben körvonalazódó kereten belül próbálok teret adni a megmutatkozó lehetőségeknek.
A harmadik kötet miről szól?
A Rítusban próbáltam a mágikus gondolkodásra fókuszálni, olyan szertartásos helyzeteket megragadni, amelyek különböző vallási hagyományokat idéznek fel, és sokszor inkább az ősiségbe utalnak. Nem elsősorban a keresztény tradíció foglalkoztatott, sokkal inkább a pogány hiedelmek. Régóta érdekel, hogy ezek hogyan határozzák – illetve határozták – meg a különféle kultúrkörben élők valósághoz való viszonyát, illetve a valóság alakíthatóságával kapcsolatos képzeteit. A látomásos írások mellett a Rítusráolvasásokat, kvázi rituális jellegű szövegeket tartalmaz, ahol a beszélő gyakran próbál kijelölt célokat elérni azzal, amit éppen mond. Elsősorban annak lehet tehát érdekes ez a kötet, aki érdeklődik a régi korok gondolkodásmódja, a spirituális hagyományok iránt.
A legújabb kötet pedig az Omlás, aminek az olvasásakor felfedezni véltem Istent és a Buddhizmust is. Eléggé szerteágazó vallási történések szerepelnek benne.
Bár római katolikus nevelést kaptam – bérmálkoztam, ministráltam, gyónni is jártam kistinédzserként –, ez a keret egy nagyon zárt világképet biztosított, és engem mindig érdekeltek más kultúrkörök, vallások is.
Nyitott maradtál más hithez, elgondoláshoz?
Leginkább a misztika ragadott magával, a személyes megélések titokzatos világa, az, ami legkevésbé megragadható nyelvileg. Azt hiszem, hogy ez egy vallásokat összekapcsoló, azokat összeszálazó szint, mert egy belső isteni tapasztaláson alapul, és minden hagyománykörben megtalálható. A római katolikus felekezet is elismeri a misztikus élmények szerepét, ott fontos a szentek kultusza, néhányan közülük pedig közvetlen istenélményt éltek meg. De az iszlámban, a zsidó hitvilágban is megtalálható a misztikus vonulat, a buddhizmus pedig a megvilágosodásban ismeri fel az élet célját, amely értelmezésük szerint lehetőséget teremt a szenvedésből való megszabadulásra.
A valláson kívül rengeteg problémáról olvashatunk a versekben.
Ebben az új verseskötetben, az Omlásban olyan társadalmi problémák merülnek fel, mint például a mesterséges intelligencia előretörése, a klímakrízis vagy a túlnépesedés problémája, de az antiszemitizmus és a közösségi médiához kapcsolódó morális dilemmák szintén megjelennek. Nehéz néhány szóban összefoglalni, mi minden kerül elő, de a transzcendens a nyitóciklusban ellensúlyként jelenik meg a jelölt problémákkal szemben, egy Isten- vagy nyugvópontkeresést jelez. A hit egy építkezés kiindulópontjaként is szolgálhat persze az életünkben, képessé válhatunk általa kitörni megoldhatatlannak látszó helyzetekből, vagy legalábbis átértelmezhetjük azokat.
Az Ismeretlen erő című versben egy megtörtént esetről írsz. Miért tartottad fontosnak megosztani az olvasókkal?
Érdekes kérdés, hogy milyen etikai problémákat vet fel az, ha egy szerző kitárgyal bizonyos személyes jellegű vagy közéleti témákat. Ez a vers konkrétan arról ad számot, ahogy egy influenszer követői bíztatására élőzve zárja ki a hidegbe a terhes barátnőjét, aki ennek következtében megfagy. Úgy éreztem, hogy ez az eset megrendítő példázata lehet annak, ahogyan az ember a figyelem-gépezetnek való önátadással a legalapvetőbb értékekről is képes lemondani. Ezen keresztül szerintem megragadható egy nagyon súlyos társadalmi probléma. Az olvasó ezt olvasva rákérdezhet saját megkérdőjelezhető indíttatású döntéseire is, arra, hogy elvéti-e a hétköznapokban a lényeget.
Téged viszont nagyon keveset láthatunk a médiában, és keveset tudhatunk a magánéletedről is. Tudatos döntés a részedről, hogy nem vagy egy „celebeskedő” költő?
Igazság szerint az is nagy erőfeszítést kíván tőlem, hogy fenntartsam ezt az aktivitást a közösségi médiában, amit nagy nehezen sikerül produkálnom. Ez így is több, mint amit szeretnék csinálni, és rengeteg energiát vesz el. Elpazarolt időnek érzem a posztokat, miközben látom, hogy nem igazán lehet megúszni, hogy hírt adjak legalább a friss publikációkról, valamint az aktuális irodalmi-művészeti eseményekről, amelyeken részt veszek. A kiadók sajnos nem végzik el helyettünk ezt a munkát, ha nem a piacról él egy szerző, ügynökre sem telik. Nem egy elhatározás eredménye, hogy nem megyek a tévébe, rádióba, ritkán merül fel ilyesmi, ha meg igen, és valami rendszerkritikusat mondok, könnyen lehet, hogy nem adják le az adást. Ezután feleslegesnek is érzem próbálkozni, úgyis cenzúra a vége. Fárasztana, ha celebként kellene jelen lennem a közéletben, de a mostani médiaviszonyok között tényleg nagyon kötött pályán mozgunk. Ha valaki nem a megfelelő narratívát képviseli, nem az elfogadható módon helyezkedik, vagy éppen olyasmit mond, ami az adott médium felfogásával nem esik egybe, az veszélyforrásnak tűnik.
Ha nem velünk vagy, akkor ellenünk?
Igen, de talán egyszer ennek is vége lesz.
Van kereslet a költészetre?
Van persze egy réteg, amely igényli, hogy a költészettel találkozzon, viszont sokkal többen olvasnak szépprózát, főleg regényeket. Piaci szempontból a költészet értelmezhetetlen, a kiadók nem tudnak nagy pénzt szakítani verseskötetekkel. A szerzők többsége most is vállal civil munkát, ahogyan azt az elődeink tették. Így legalább nemcsak az állami ösztöndíjaktól, támogatásoktól függenek, kevésbé kiszolgáltatottak, ha megteremtik magunknak az anyagi biztonságot. Ugyanakkor az is tény, hogy ez a teljesítőképességre negatívan hat, könnyebb lenne úgy dolgozni, eredményeket elérni akár nemzetközi szinten is, hogyha az írásra koncentrálhatnánk.
Kiegyensúlyozott életet élsz?
A párommal két éve házasodtunk össze, gyermekünk még nincsen, de ez a közeljövőben valószínűleg változni fog. Elég kiegyensúlyozott életet élek, de ha a személyes szálakat megpiszkáljuk, azért cipelek terheket. A gyerekkorom nem volt könnyű, édesanyámmal a mentális betegségei miatt elég bonyolult volt a kapcsolatunk. A hat éve bekövetkezett halála után azzal is szembe kellett néznem, hogy nem él több felmenőm. Eleinte nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, de az elmúlt három évben az anyával való kapcsolat lett a legtöbb versem központi kérdése. Aztán sikerült ezt kicsit eltávolítani, általánosabb keretbe helyezni. Utánajártam különféle mitikus történetek anyaistennőinek, és a készülő kötetben hozzájuk írt himnuszok is szerepelnek majd. A látomásosság és az eltérő kulturális hagyományokkal való párbeszéd tekintetében tehát a Rítus világát viszi tovább majd a készülő könyv.
A költői lét egy szerep vagy egy magadénak tudható hivatás?
Ha az életünkben minden csak szerep, én leginkább ezt élem meg önazonosnak. Annak ellenére, hogy több időt vesz el a szerkesztés, a képzőművészeti írás, az egyetemi oktatás, és még sorolhatnám. A költészetről való gondolkodás a legfontosabb dolog az életemben, érzem az elhívást, ezért is merem a hivatásomnak nevezni. Ha az írás intenzitása nem is mondható elégségesnek, folyamatosan jelen van bennem a várakozás, és ha eljön a pillanat, kiteljesedek ebben a tevékenységben. A költészet szemüvegén keresztül nézek a körülöttem zajló eseményekre, önmagamra, még az álmaimra is. Az agyunk önkéntelenül társít különböző emlékeket, amelyek majd összeállnak történetekké az álmokban. Ahogy az álmok a mindennapi eseményekből, gyakran úgy épülnek fel a verseim az álmokban megmutatkozó képzetes világ maradványaiból. A csoda szerintem bárki számára átélhető a saját álmaiban, de akár azokban a versekben is, amelyek igazán rátalálnak.
– Rontó Judyt –
Kapcsolódó:
Évtizedekig lapultak a fiókban a debreceni költőnő művei – interjú Péntek Piroskával
