A népszámlálási adatok szerint Magyarországon tavaly 943 982 fő vallotta magát reformátusnak, amely kétszázezer fővel kevesebb a tíz évvel ezelőtti létszámnál. Ennek apropóján készült interjú a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökével.
A ttre.hu-n megjelent beszélgetésben Fekete Károly leszögezi, a számok azt üzenik, hogy a korábban valami miatt még magukat névlegesen reformátusnak mondók lemorzsolódtak, akik viszont most ezt jelölték meg vallási hovatartozásként, azokra igen komolyan kell számítaniuk.
Arra kérdésre, hogy a csökkenő létszám arra utalhat-e, hogy nem hiteles ez az életforma, a püspök azt felelte, annyi bizonyos, hogy az egyház tagjaitól többet várnak a nem hozzánk tartozók, és ha ez a több nem mutatkozik meg, akkor az csalódást okozhat.
Több összetevőt érzékelek, izgalmas kérdés például, hogy mennyi látszik a hitelességből, illetve azok kapnak-e nagyobb teret, akik hitelesek. Ugyanakkor az egyházi intézményeink, testületeink, szolgálattevőink kitettsége igen nagy. Többen látják, ha jól csinálják, és többen látják azt is, ha nem tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Ennek vizsgálatához is időre és szakértői elemzésre van szükség. Meg kell nézni például, hogy azokon a területeken, ahol a létszám csökkenése elmarad az országos átlagtól, ott mit tesznek másként. Református szempontból izgalmas az is, hogy a nem válaszolók közül nagy számban voltak Csongrád, Békés, a Nagykunság és a Hajdúság területeiről. Itt ismét történelmi okokat sejtek, ezek azok a területek, amelyek nagyon megszenvedték a 20. század viszontagságait – és ezek nem múlnak el nyomtalanul. Ezért is gondolom, hogy mélységi vizsgálatra van szükségünk, amit nem szabad megspórolnunk
– fejtegette Fekete Károly.
Ami az állami támogatásokat illeti, Fekete szerint az egyházi működési támogatás esetében az az alaphelyzet, hogy az egyházak kárpótlása az 1990-es években részlegesen történt meg. A visszaadható épületeket, illetve a vissza nem adható épületekért fölszámolt kárpótlási összeget járadékként megítélte a magyar országgyűlés, erről törvényt hozott. Ugyanakkor a II. világháborúig az egyházi intézményeket és gyülekezeteket működtető javakat, eszközöket, földeket teljes egészében soha sem kárpótolta a magyar állam. A templomaink felújításánál pedig sokszor az a helyzet áll fenn, hogy nincs olyan működtető tőke, amely a korábbi évszázadokban természetes volt. Ezért segít az állam tehetségéhez mérten – felekezettől függetlenül – a közös értékek megújításában.
A politikai keresztyénség eltávolító erejét nem tudnám olyan súlyos és nagy számmal értékelni, mint amekkorát csökkent az adatok alapján egyházunk létszáma. Nem tudnám kizárólag ennek felróni a 40 százalék nem válaszolót sem. Nagyon olcsónak tartanám a politikai keresztyénségre fogni azt, hogy így állunk. Ez is lehet egy komponens, de nem spórolhatjuk meg a szembenézést a saját felelősségünkkel. A politikai keresztyénség veszélyét leginkább a sajátjaink lelkületének rombolásában látom, amikor a bibliai fogalmak, hitvallásos tartalmak kiürülnek vagy a hitelük csorbul. Minden egyházi eseményen megszólalónak el kellene gondolkodnia azon, hogy egyáltalán mit jelent keresztyénnek lenni és miben áll a Krisztus követésének, az imitatio Christinek a feladata. „A maga módján keresztyén” közéleti megszólalónak két csábító út kínálkozik. Az egyik a redukált keresztyénség-fogalom kísértése, amiből hiányzik a Krisztus lelkületét megélő közéletiség, és marad egy csökkentett, leegyszerűsített, közhelyes megvalósítás. A másik veszély a szelektív keresztyénség hirdetése, amely önkényesen válogat a keresztyén értékek tárházából, de nem akar a teljes Szentírás összefüggésével számolni. A redukált és a szelektív keresztyénség szavai mindig elvesznek abból az érzésből, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket
– magyarázta a püspök.
