Ineke Ruiter holland művészetterapeuta nemrégiben adta ki legújabb Szimbólumkönyv című alkotását, melyben azt vizsgálja, hogyan hatnak a rajzok az emberi kommunikációra. A könyv debreceni bemutatója április 27-én volt a Dorkász Szolgálatnál.
Mióta foglalkozik a rajzok és a terápia kapcsolatával? Honnan jött az ötlet?
Nagyon régen kezdődött, amikor még ápolónő voltam, és sok emberről kellett gondoskodnom. Azt vettem észre, hogy fontosabb és érdekesebb, ha az ember legbelsőbb érzéseiről beszélünk, mert az az egész énünknek – kívül-belül – jót tesz. Az egész körülbelül 20 éve kezdődött, és azóta sok mindent megtanultam a művészetekről. A könyvet két éve kezdtem el írni, a Covid idején. Az a gondolat járt a fejemben, hogy most minden időm megvan az írásra, és egy hét alatt sikerült is megírnom a könyvet. Azt hittem készen van, de persze nem volt. Több mint fél évbe telt, mire tényleg befejeztem. Azóta Hollandiában tartok workshopokat, amiken felnőttek és gyerekek egyaránt részt vesznek. Évente három-négy alkalommal jövök Magyarországra foglalkozásokat tartani a börtönbe, és arra gondoltunk, hogy ezeket a workshopokat magyarul is meg tudjuk csinálni. Azt látom, hogy amikor az embereknek gondjaik vannak a kommunikációval, a képek használata megoldja a problémákat. Amikor a börtönben a rabok meglátják a képeket, azonnal megértik, miről van szó, és olyankor nagyon gyorsan képesek vagyunk még mélyebbre ásni.
Nálunk, Kelet-Európában a rajzokat leginkább az óvodákban használják, hogy megtudják, hogyan vélekednek a gyerekek a szüleikről, a rokonaikról vagy szomszédaikról, és a pszichológusok következtetéseket vonnak le a gyerekek rajzaiból.
Úgy gondolom, hogy ez a könyv még a fent említett módszerhez képest is egy előrelépés, mert amikor valakivel együtt rajzolok, a beszélgetésnek három résztvevője van: a rajzoló személy, maga a rajz és én, aki kérdezek. A rajz azt is képes elárulni, hogy pontosan mi történik a lelkünk mélyén. Nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a fekete szín mindig valamilyen negatív érzelmet jelent, vagy hogy a piros mindig tűzzel és haraggal társul, mert a rajzot készítő személy mindig képes megmondani, mit ábrázolnak a képen látható színek, szimbólumok. Tehát ez valóban mindig három résztvevő közötti kommunikáció. Például ezen a képen, ahol egy tükörbe néző személy látható, a rajzoló felteszi a kérdést: „Ki vagyok én?”. Ez egy folyamat kezdete, azt jelenti, hogy probléma vagy válság van az életemben, és a kérdés az, hogy „Hogyan kezdjem el ennek a problémának a megoldását?” vagy „A körülmények tehetnek a helyzetemről vagy én magam?”. És mivel a képen az illető egy tükörbe néz, ez azt jelenti, hogy rájött, önmagával kell kezdenie: meg kell változtatnia a gondolkodásmódját.
Mi az első kérdése, amikor meglátogat egy rabot?
Mutatok egy rajzot. Ez egy kirakós darab rajza, és tudjuk, hogy az élet néha rejtvény is lehet. Ezen a képen a vonalak töredezettek, ez azt jelenti, hogy a fiú is megtörve érzi magát. A foglyok általában nagyon negatívak, és a kérdéseik a következők: „Hogyan tekinstek most magamra?” vagy „Ki az, aki segíthet nekem?” vagy „Lesz egy második esélyem?.”
Egy másik képen egy híd látható, jelentése: „Hogyan folytathatnám az életem?” vagy „Félek tovább menni.” Ezen a ponton közbelépünk, és azt mondjuk a foglyoknak, hogy majd mi segítünk. Mi melletted állunk, de neked kell megtenned az első lépést. Ez az egész magáról a folyamatról szól. Hiszem, hogy a börtönben lévő raboknak erre van szükségük, és ezzel a módszerrel tudunk segíteni nekik. Nem ítéljük el őket, nyitott szívvel és nyitott elmével fordulunk feléjük. Mi hiszünk ezekben a fiúkban, és ők tudják, hogy mi önkéntesek vagyunk, és tudják azt is, hogy minket nem a hibáik vagy bűneik érdekelnek, hanem az, hogy kik is ők valójában.
Hogyan használhatják különböző cégek vagy társaságok a könyvet?
Például a hospice ház dolgozói is eredménnyel használhatják ezt a könyvet. A hospice dolgozók azokat a családokat látogatják meg, ahol valaki haldoklik, és nagyon nehéz dolgokról beszélgetnek a családtagokkal, például arról, hogy hogyan folytathatják majd az életüket, ha elveszítik a szeretett személyt. Előfordul, hogy a családtagok nem találják a szavakat az érzéseik kifejezésére, ilyenkor megnézhetik a könyv tárgymutatóját, és megtalálják például a „megtört szív” kifejezést. Ekkor a hospice dolgozó megkérheti az illetőt, hogy nézze meg a megtört szív képét, vagy akár arra is, hogy rajzoljon ő maga egy összetört szívet.
Mondok egy másik példát. Meghívást kaptam egy tanártól, hogy használjam a könyvet egy iskolában. Sok gyereknek ugyanis nehézséget okoz, hogy folyamatosan a tanárra kell figyelnie az órán, de ha adsz ezeknek a gyerekeknek egy ceruzát és egy papírt, könnyebben tudnak majd koncentrálni. Képeket rajzolnak, és ezáltal emlékezni fognak az órákon hallott dolgokra. Ez a módszer nagyon hasznos lehet az iskolákban vagy akár különböző szervezeteknél is, mert sokkal könnyebb egy csoport számára, ha igazi kapcsolat van a résztvevők között. Ebben a módszerben humor is van, és az emberek úgy érzik, hogy az érzéseiket kreatív módon, szavak helyett rajzok segítségével is ki tudják fejezni.
A rajzokat tekintve van-e különbség a nemzetiségek között?
Nincs különbség a nemzetiségek, sőt a fiúk és a lányok között sem. Lehet, hogy a fiúk közvetlenebbek, és néha azt hiszik, hogy nem tudnak rajzolni, de ez nem számít. Ha csak egy vonalat húznak a papírra, már azzal el is kezdték a rajzolást, mi pedig elkezdhetünk beszélgetni. Számomra egy egyszerű vonal is rajz. Teljesen mindegy, hogy cigány, magyar vagy holland, az ember, mindenki rajzol. Egyszer Ugandában jártam, és láttam, hogy az ott élő gyerekek pontosan ugyanazokat a dolgokat rajzolják le, mint itt vagy Hollandiában. Először azokat a dolgokat rajzolod le, amelyek nagyon fontosak számodra, és ami nem annyira fontos, azt majd csak később.
Miért ajánlja ezt a könyvet az embereknek?
Hiszem, hogy sok a félreértés az emberek között, néha nem értik meg egymást. A szavak néha nem tudnak megérinteni minket, nincs hatásuk ránk. Ezzel szemben, amikor rajzolsz egy képet, az a legbensődből, a szívedből jön, és ez kapcsolatot teremthet az emberek között. Ez a fajta kommunikáció nagyon hasznos. Rajzok és képek segítségével a legmélyebb gondolatairól és érzéseiről beszél az ember, és azokról a dolgokról, amelyek igazán fontosak a számára. A szívünkkel rajzolunk, nem az eszünkkel. Az emberek emlékezni fognak arra a kapcsolatteremtésre, amikor szavak helyett képeket használtak. Szerintem jobb és hatékonyabb lehet a kommunikáció az emberek között, ha rajzokat használunk, és nem számít, hogy az illető felnőtt vagy gyerek, tud-e rajzolni vagy sem. Amikor azt figyeled, ahogy valaki rajzol, azzal meghallgatod az illetőt, odafigyelsz rá, kommunikálsz vele, és létrejön egyfajta különleges energia.
