„Boldogulni Debrecenben” című rovatunkban olyan embereket szólaltatunk meg, akik közöttünk élnek, dolgoznak, sokunk személyesen is ismerheti őket, vagy legalábbis hallott már róluk. Őszintén mesélnek magukról, az életükről, arról, hogyan lehet megélni és érvényesülni a cívisvárosban. Ezúttal Molnár József debreceni mentésirányító mesélt arról, hogyan lehet évtizedeken keresztül elkötelezetten végezni a mentős hivatást.
Több mint harminc éve már, hogy ezt a hivatást választotta. Mi volt az oka?
Halápon, egy kis tanyán nőttem fel, a szüleim mezőgazdasági munkások voltak. A családomban azt vallották, hogy nekem is mezőgazdasági végzettséget kell szereznem, ezért a pallagi szakközépiskolában tanltam növényvédelmet. Egy országos szakmai versenyen második helyezést értem el, ez pedig azzal is járt, hogy bármelyik szakirányú felsőoktatási intézménybe felvételt nyertem. Így az Agrártudományi Egyetemen kezdhettem el felsőfokú tanulmányaimat. Másfél év után édesapám halála és anyagi okok miatt ezt meg kellett szakítanom. Növényvédőszer-eladóként kezdtem dolgozni, de a bolt sajnos nem ment jól, és várható volt, hogy hamarosan be is zár. Ekkor támadt egy ötletem, és felhívtam a Mentőszolgálatot, hátha akad náluk munka. Pozitív választ kaptam, és fel is vettek. Teljesen szakképzetlenül kerültem be, minden szükséges végzettségemet munka mellett szereztem meg. Az általános ápolói asszisztens és a mentőápolói papírom is így lett meg. Majd az évek során emelt szintű, ráépülő képzéseken vettem részt. Egészen 2020-ig folyamatosan képeztem magam, és így sajátítottam el, emelt szinten a mentőápolói és mentésirányítói végzettséget.
Rengeteg területet bejárt az elmúlt évtizedek alatt. Most mi a titulusa?
Gyakorlatilag végigjártam az egész ranglétrát. Dolgoztam eset- és rohamkocsin közel tizenöt évig, és tizennyolc évig repültem mentőhelikopterrel. Az összes helikoptertípussal volt szerencsém dolgozni. Jelenleg mentésvezetőként dolgozom.
Miért hagyta ott a mentőhelikoptert?
Ez a munka nagy kihívást jelent fizika és lelki szinten is. Sajnos gerincbetegségem alakult ki a folyamatos erőkifejtések miatt, mert nem ritkán előfordult az is, hogy kapukat és kerítéseket kellett átugranom, ha például egy kertben szállt le a mentőhelikopter, ezért abbahagytam. Nagyon szép tizennyolc évet töltöttem el így, mindamellett, hogy ez “csak” egy másodállás volt.
Anyagi okok miatt kényszerült másodállásokat vállalni?
Ez így működik az egészségügyben, főleg az anyagi okok miatt. Akkoriban, amikor elkezdtem ezt a munkát fiatal családosként, kellett a másodállás ahhoz, hogy megfelelő színvonalon és életkörülmények között tudjunk élni.
Említette, hogy ez a munka lelkileg is nagy kihívást jelent. Hogyan tudja feldolgozni, amikor nehéz élethelyzetekkel, halállal találkozik?
Nap mint nap emberi sorsokat és tragédiákat látunk, amiket meg kell tanulnunk kezelni. Azt mondják, hogy aki mentősnek szegődik, az első három-négy év alatt kiderül, hogy marad-e vagy sem. Mert aki kibírja ezt a pár évet, és úgy dönt, hogy megfelel az elvárásainak, akkor ő a nyugdíjazásáig ott fog maradni. Akinek nem jön be, az váltani fog. Alkalmazkodni lehet hozzá, de mindig vannak olyan esetek, amiket nem lehet könnyen feldolgozni. Időnként pszichológusok segítenek bennünket, és nagy szükség is van rájuk. A legmegrázóbb esetek azok, amikor gyerekekkel történik valami, egy csecsemő- vagy bölcsőhalál… Ezeket nagyon nehéz feldolgozni.
Sokan feladják, vagy többen vannak azok, aki maradnak?
Én olyan időszakban kerültem a mentőkhöz, amikor volt egy törzsgárda, akik főleg középkorúakból tevődtek össze. Akkoriban nyolc-tíz munkatársam érkezett Debrecenbe, és így hosszú ideig nem is volt üresedés. Most jött el talán az az idő, hogy azokból a dolgozókból alig vannak már ott. Minden tiszteletem a „régi öregeknek”, akik a 80-as, 90-es években ott voltak velem, mert afelé terelgettek minket, hogy ez egy jó és megbecsült hivatás, és megerősítettek abban is, hogy csakis kellő alázattal érdemes csinálni. Most nagyon sok új kolléga van, akik lelkesek, és szeretettel végzik a munkájukat.
Ön is ezt vallja, hogy az alázat elengedhetetlen része ennek a hivatásnak?
Igen. Az, aki nagy mellénnyel jön ide, és nem becsüli a beteget, az hamar fel fogja adni, mert csalódások fogják érni. A betegek és a hozzátartozóik “eligazítják” majd, hogy ő nem erre a pályára való.
Mi az, ami fontos még az empátia mellett?
A kitartás, az aránylag nagy fizikai és szellemi erő és a családi háttértámogatás. Ez egy olyan szakma, ahol lényeges az, hogy valaki a megfelelő miliőben éljen, és a családjától is kapjon támogatást. Ha ez nincs meg, nem tud benne megmaradni. Nekem is rendkívül fontos az, hogy a feleségem és a lányom is támogasson a munkámban.
Mi az, ami tetszik a munkájában, és mi az, ami nem?
Kevés dolgot tudnék mondani, ami nem. De talán az emberek közönye, ami engem egy kicsit megbotránkoztat. Nem mindenki empatikus és segítőkész a szükséges mértékben. A mentésirányításban dolgozom, folyamatosan érkeznek a bejelentések, és azt látom, hogy sokan nem teszik bele a szívüket és lelküket a segítségnyújtásba. Nagyon sokan azt mondják, hogy ők megtettek mindent, hiszen mentőt hívtak, de nem látszik rajtuk a maximális segíteni akarás, csupán letudni akarják a feladatukat. Ez egyrészről a közönynek és felületes viselkedésnek, másrészről pedig az általános kultúrának a baja. Mert sokan nem kaptak megfelelő felkészítést arra, hogy miként is kellene segíteni, amikor bajba kerül valaki. Ezért nem az ember a felelős, hanem a környezet, a kultúra és az oktatás. Magyarországon nagyon ritka az, hogy valaki az iskolában ilyen jellegű oktatást kapjon. Az emberi tudatlanság pedig általában agresszivitást, félelmet szül, ami ahhoz vezet, hogy tehetetlennek érzik magukat, és próbálnak úgy kijönni a helyzetből, hogy megemelik a hangjukat, ami nem biztos, hogy a helyes célhoz vezet.
Úgy látja, hogy az általános, de legkésőbb már a középiskolában fel kellene készíteni a gyerekeket?
Az alapokra az általános iskola felső tagozatában, de egy középiskolai képzésnél mindenképpen meg kellene őket tanítani. Amikor tizenhét-tizennyolc éves valaki, már fel tudja fogni, hogy mit is jelent a felelősségtudat.
Milyen alapokat kell elsajátítani? Újraélesztés, segítségkérés?
Ezt nem lehet egyetlen dologra kiélezni. De egy általános kultúra lehetne, amiben legalább a szükséges mértékig megismerik a betegek és az ellátó jogát. Például azokat, hogy mihez van joga egy betegnek, vagy mikor utasíthat el bizonyos ellátásokat. Persze ezekhez még hozzátartozik egy alapszintű vérzéscsillapítás, újraélesztés és akár egy defibrillátor használata is. Mert hiába van egyre több helyen kitéve Debrecenben is, ha nincs, aki használni is tudja.
Mi az, amiért még három évtized után is ebben a szakmában maradt?
Szeretem a munkámat, ezt nem lehet megunni, itt nincs két egyforma nap. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik a következő percben, mert nem tudjuk, hogy milyen bejelentést kapunk. Más szakterületen már nem tudnék kiteljesedni, és én jól érzem magam ebben a környezetben. A mentőszolgálat egy kerek egészet alkot, mindenki tudja a feladatát. Csak így tud jól, gyorsan és szervezetten működni a mentés. Mert ugye az egész azzal kezdődik, hogy valaki mentőt hív a 112-es számon. Őt tovább kapcsolják az irányítócsoportok felé, jelen esetben Debrecenbe. A mentésirányító kollégák kikérdezik a tünetekről, panaszokról, amik alapján felismerik azt, hogy kialakulhat-e életveszély, vagy sem. Majd bizonyos információk birtokában felmérik, hogy valóban indokolt-e oda mentőt küldeni, és ha igen, milyen szintű egység legyen. Én pedig mint mentésvezető, az egész csapatot koordinálom. Egy személyben vagyok felelős egész Hajdú-Bihar megye mentésirányításáért. Teljes mértékben támaszkodnom kell a kollégáimra, hiszen ők beszélnek a beteggel vagy a bejelentővel, és az így megszerzett információk birtokában hoznak döntést. Nekem pedig úgy kell határoznom a továbbiakban, hogy figyelembe veszem azt, amit ők felém átadnak, és rögzítenek az adatlapra. Rögzítik, hogy mit mondott a bejelentő, és döntenek a saját hatáskörükben arról, hogy mentőre, eset- vagy rohamkocsira, vagy helikopterre lesz szükség. Én pedig riasztom mentőegységeket. Sajnos előfordul az is, hogy kapunk egy bejelentést, és a helyszínen teljesen más helyzet fogad bennünket.
Ilyenkor rosszul jelentették be az esetet, vagy rosszul adták át a bejelentést az illetékesnek, azaz önnek?
Bárki és bármikor hibázhat, viszont törekedni kell ennek korrigálására. Akkor van baj, ha nem történik meg a korrekció, és a végén rosszul határoz valaki, mert sokszor másodpercek alatt kell megfelelő döntést hozni. A mentésirányító csakis így végezhet jó munkát.
Egy téves riasztás sokba “fáj” a mentőszolgálatnak?
Ezt kiszámolni nem az én kompetenciám. Nekem mindig is azt tanították, hogy az én döntésemet anyagi szempontok nem befolyásolhatják. Nem határozhatok annak alapján, hogy „csak” egy mentőkocsit küldök, és nem egy helikoptert, mert az előbbinek kevesebb a költsége. A mentésirányítás ettől független, csak szakmai szempontok alapján születhet meg egy döntés. A téves riasztás azon felül, hogy anyagi szempontok miatt is helytelen, más embereket életét veszélyezteti. Attól az embertől vonja el az adott mentőegységet, akinek valóban szüksége lenne rá.
Miért érdemes manapság a mentős hivatást választani?
Ez a munka nagyfokú önállóságot biztosít annak, aki elkötelezi magát az irányába. A lehető legszélesebb szakmai tudásra kell tennie, mindemellett emberileg megfelelőnek kell lennie, tudjon a beteggel együtt érezni, nem lehet lobbanékony, és félnie sem szabad. Ez egy olyan hivatás, ami még az orvosok számára is nagy kihívást jelent. Egy mentőellátás kapcsán mindent egy embernek kell csinálnia, ha abban a pillanatban nem tud segítséget kérni. Ezért kell minden területen topon lenni. Ha valaki jól csinálja, az igen komoly sikerélményekkel jár, hiszen emberéleteket menthet. Viszont ha hibát követ el, azt fel kell ismernie, és tanulnia belőle.
Meg lehet élni ebből a munkából?
Kétkeresős család vagyunk a feleségemmel, van egy lányunk, így egy elfogadható életszínvonalon tudunk élni. Ehhez azonban szükséges egyéb, más kiegészítő jövedelem is. Ebben a szakmában sokan másodállásban is a saját szakterületükön belül dolgoznak. Ez egy teljesen elfogadott dolog.
Mit gondol, lehet boldogan élni Debrecenben?
Optimistán állok az élethez, de vannak olyan pillanatok, amikor kicsit elmegy a kedvem, ha hibázok, vagy éppen nem jó döntést hoztam valamiben. Egy tanyán nőttem fel, ahol másabbak voltak a körülmények. Abban a világban nőttem fel, amire most sokan rácsodálkoznak, hogy egyáltalán hogyan lehetett ott létezni. Nem volt tévénk, és én még petróleum lámpánál tanultam meg olvasni. De mindig elmondom nekik, hogy lehetett úgyis élni. A kapcsolatok is mások voltak, mert egymástól nagyon messze voltak ezek a tanyák, és ritkán találkoztunk emberekkel. A kapcsolataim kiépítésben nagymértékben a munkahely játszott szerepet, általa ismertem meg nagyon sok embert, ezalatt a közel harmincöt év alatt. Mondhatom azt, hogy sokkal másabb ember lettem, és nem is tudnám elképzelni magamat máshol. Itt alakítottam ki a családi házunkat, a kertünket, amit imádok gondozni.
Ha újrakezdhetné, ugyanígy menne végig ezen a harmincöt éven?
Igen, de már másképpen készülnék a pályára. Akkoriban, a rendszerváltás korszakában teljesen más feltételek voltak. Ha most kezdeném elölről, akkor mentőtiszti főiskolára mennék. Ebben változtatnék csak, minden mást ugyanígy csinálnék.
– Rontó Judyt –
Korábbi cikkeink a rovatban:
