Olvasónk küldte a sztorit, melyből kiderül, soha nem szabad általánosítani.
Ez is Debrecenben történt! Péntek. Augusztus 12. Édesanyám (79 éves) Debrecenben, megjárva a piacot, várt a 18-as buszra. Két kerekes kocsit vitt magával, amit tele is vásárolt. Ritkán jár már ki, lassabb is nehezebb is minden.
Mikor a busz megérkezett, az első ajtó nyílt előtte. Szó nélkül ugrott ki a sofőr, dobta fel a két kis kocsiját, amit egy postás (utas) odavitt (szintén szó nélkül, készségesen) egy szabad hely mellé, ahová anyukám leülhetett. Hála és köszönet! Az utasok némán és kissé csodálkozva nézték a pillanatot.
Utólag… hogyan is gondolta azt, hogy egyedül elbánik a csomagjával… manapság nem jellemző, hogy az emberek udvariasak, mindenki rohan, fáradt, fásult… s ez nem is várható t a l á n el. Működött egy valaha volt beide gződés, a segítségnyújtás. Anyuka több, mint 40 évig tanított…igazán….nem csak írni, olvasni, számolni! Sokszor látom magam körül a közönyt, az érzéketlenséget…és…kitörölhetetlen emlékeim között a még dolgozó tanítónéni töretlen lelkesedése, hite… aki az utolsó munkanapjáig teljes szívét-lelkét odaadta a rábízott gyerekeknek…
Molnár Gabriella
(A kép illusztráció)
